Kezdőlap    LELKISÉG    Hirdetés    Programok    Szentmisék    Tudnivalók    Linkek    Elérhetőségek   Fotóalbum


 

 


2018. június 17.
Évközi 11. vasárnap

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.”
Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.” Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.

Mk 4,26-34






Két példabeszédet hallottunk az evangéliumban Jézustól az Isten Országáról. Mindkettő az Isten Országának szüntelenül növekedő és fejlődő természetét világítja meg számunkra. A magvetőről szóló példázat szerint, nekünk, embereknek az a feladatunk, hogy az Ország magvait, azaz Jézus tanítását, elhintsük a világban, de a növekedés már Isten kegyelmétől függ. A mustármagról szóló hasonlat pedig azt jelzi, hogy a legkisebb magból a legnagyobb növény fog kinőni. A mai két példabeszéd kapcsán azonban arra is felfigyelhetünk, hogy mennyire érthetően beszél Jézus az Isten Országának belső titkáról és természetéről. Az egyszerű emberek is könnyen megértik világos beszédét. Amikor tehát mi a magvetés szolgálatát végezvén szólunk ugyanerről a titokról, nekünk is szem előtt kell tartanunk, hogy közérthető legyen a beszédünk. De arról se feledkezzünk meg, hogy mi sem vagyunk minden ismeretnek a birtokában, mi is csak folyamatosan ismerjük fel Isten Országának kimeríthetetlen természetét. Törekedjünk arra, hogy bennünk és általunk a világban Isten szelíd uralma növekedjék!
© Horváth István Sándor





2018. június 10.

Évközi 10. vasárnap

Jézus az ő tanítványaival elment haza. Ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még evésre sem maradt idejük. Amikor rokonai ezt meghallották, odamentek, hogy elvigyék őt. Az a hír járta ugyanis, hogy megzavarodott.
Az írástudók pedig, akik Jeruzsálemből jöttek, azt mondták: „Belzebub szállta meg”, és: „A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.”
Ám ő magához hívta őket, és példabeszédekben szólt hozzájuk: „Hogyan űzhetné ki a sátán a sátánt? Ha egy ország meghasonlik önmagával, az az ország nem maradhat fenn. Ha egy család meghasonlik önmagával, az a család nem maradhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlik önmagával, akkor nem maradhat fenn, hanem elpusztul. Az erősnek házába nem törhet be senki, és nem ragadhatja el a holmiját, hacsak előbb meg nem kötözi az erőset; így viszont már kirabolhatja a házát.
Bizony, mondom nektek, hogy az emberek fiainak minden bűnt megbocsátanak, és minden káromlást, bárhogyan is káromkodnak. De aki a Szentlelket káromolja, az soha nem nyer bocsánatot, azt örökös, bűn terheli.” (Azért mondta mindezt Jézus), mert azt terjesztették: „Megszállta a tisztátalan lélek.”
Közben anyja és testvérei is odaértek. Megálltak kint, üzentek érte és hívatták. Körülötte tömeg ült. Azt mondták neki: „Anyád és testvéreid keresnek téged odakint.”
Ő így válaszolt: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Azután végighordozva tekintetét a körülötte ülőkön, ezt mondta: „Íme, ezek az én anyám és az én testvéreim! Mindaz, aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám!”
Mk 3,20-35




Mottó: Anyád és testvéreid kint vannak, és keresnek –

Kint maradtak…

Emlékeztek arra a jelenetre, amikor Jézust szülei a templomban találják meg, mert elszakadt a nagycsaládtól és beült az írástudók közé tanulni. Szemrehányásukra, hogy „miért tetted ezt velünk?” . Jézus ezt felelte szüleinek: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2, 49) Lukács úgy kommentálja a történetet, hogy „anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat.” (Lk 2,51) Vajon kint várva, hogy fia kijöjjön, eszébe jutottak a húsz évvel korábban történtek? Feltételezem, hogy a szegény édesanya lélektanilag két tűz közé került: egyfelől tudatában volt annak, hogy fiának küldetése van, másfelől aggódott érte, amikor hallotta a család zúgolódását. Tizenkét évesen az önállóvá válás egy természetes folyamatnak tűnt, a mostani szembeszállás a társadalom megszokott rendjével rémületbe ejtette őket. Nem csak Jézust féltették, mint édesanyja, hanem magukat is, a család jó hírnevét. A mai individualista nevelésben részesült ember el se tudja képzelni, mennyire függtek őseink a családtól, a klántól. Mekkora hatalma volt az egyébnek felett! Jézus azonban új közösséget hozott létre, ahol mindenki Isten akaratét kereste. Isten lett a családfő, konkrétan Jézus. E z valódi forradalom volt.

Jézus családja nem akart ehhez az új közösséghez tartozni. Kint maradtak. Úgy gondolták, elég üzenni nekik, majd csak észre tér. Nem így történt. Ma is, aki Jézushoz csatlakozik, többnyire sok értetlenséggel találkozik a saját családjában. Ma is sok édesanya kérdezi, miért tetted ezt velem? Ma is sok családban bolondnak tartják, aki Jézushoz köti életét. Kint várnak, ki akarják hívni a megtévelyedettet. Az pedig ma is csak azzal tud válaszolni: Ezek az én anyám és testvéreim!








2018. június 3.

Jézus Szentséges Testének és Vérének ünnepe
Úrnapja







Az úrnapi Szekvencia, a Lauda Sion elemzése

Az Úrnapja, Krisztus Szent Testének és vérének az ünnepe a 13. századra megy vissza. Bevezetését több Eucharisztikus csoda is megelőzte. Aquinoi Szent Tamás összeállított egy szentíráskommentárt és átnyújtotta az akkori pápának. A pápa meg akarta őt jutalmazni ezért, és megkérdezte, mivel tehetné. A szent elhárította az egyházi ragra való emelést, helyette azt kérte a pápától, hogy vezesse be az egész egyházban ezt az ünnepet. A szentatya elfogadta az előtte már több oldalról is hozzá érkező kérést, és mindjárt megbízta Tamást az ünnep liturgiájának a kidolgozásával. Ennek része a szentmisében felhangzó a Lauda Sion Salvatorem, Dicsérd Sion Üdvözítőd c. himnusz, amely belevezet minket az Eucharisztia titkába. Ebben a titokban most ennek a himnusznak rövid elemzésével, bemutatásával szeretnénk elmélyedni.

Dicsérd Sion, Üdvözítőd, 
Jó pásztorod, hű segítőd, 
Áldja hangos éneked. 
Himnuszt mondj, egész szíveddel, 
Szóddal úgysem érheted el, 
Méltón nem dicsérheted.

Az Eucharisztia hittitok, emberi ésszel nehezen felfogható, a költészet, a művészet eszközeivel jobban megragadható.

Nagy dologról szól az ének; 
Élet élő kútfejének, 
A Kenyérnek hódolunk. 

Az Eucharisztia életünk legnagyobb isteni ajándéka. Életünk kútfeje, mai szóval forrása. A II. Vatikáni zsinat egyik dokumentuma "fons et culmen"-nek nevezi. Vagyis forrásnak, és egyben hegycsúcsnak, amelyből táplálkozik a keresztény élet, és amely felé tart, mint beteljesedése felé. Ezért hódolat, imádat illeti. Ez az ének az Eucharisztia dicsérete, amit Jézus az Utolsó vacsorán alapított. Sík Sándor a rím kedvéért az Utolsó vacsorát Búcsútornak fordítja.

Estelén a Búcsútornak 
A tizenkét apostolnak 
Mit kiosztott Krisztusunk.

Hangosan hát fönnesengjen, 
Ujjongjon és égre csengjen 
Zengő lelkünk hangja ma. 
Mert mit ajkunk most magasztal: 
Amaz ünnep, amaz asztal, 
Amaz első lakoma.

A húsvét az Ószövetségben az Egyiptomból való szabadulás ünnepe volt. Jézus ennek az ünnepnek új tartalmat adott a saját feltámadásával, amit elővételezett az Utolsó Vacsorán. Véget ér az Ószövetség, amit Ő beteljesített, és elkezdődik a Jézus által megkötött Újszövetség Isten és ember között.

Ott új Húsvét napja támadt, 
Új kötése új királynak, 
Régi Húsvét bételett. 
Új világtól fut az óság, 
Árnyat oszlat új valóság 
Fényesség űz éjfelet.

S amit ott tett önkezével: 
Emlékére nyílt igével 
Hagyta Krisztus végzenünk, 

Azt mondta: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Az egyik lényeges mozzanata a szentmisének a Jézusra való emlékezés. Emlékezetünkbe idézzük, hogy mit tett értünk, mire tanított.

Szent igéktől megoktatva, 
Üdvösséges áldozatra 
Kenyeret s bort szentelünk.

Fogta a kenyeret és a bort, amelyek a mi munkánkat és a mi életünket szimbolizálják. Mikor ezeket neki szenteljük a szentmisében, ezzel egész életünket neki ajánljuk, neki szenteljük. Ennek az odaszentelődésnek óriási a jelentősége. Lelki békénk, egyensúlyunk múlik azon, nap mint nap, hogy át tudunk-e Istennek adni, fel tudunk-e Neki ajánlani mindent, életünk minden mozzanatát, örömeinket, bánatainkat, a váratlan helyzeteket, a bántásokat, megalázásokat. Ha ezeket meg tudjuk tenni óriási előhaladást tehetünk a lelki életben.

Ágazatja szent hitünknek: 
Testté, vérré lényegülnek, 
Bor s kenyér mi volt előbb. 

A magyar fordítás itt nem fejezi ki a lényeget. A latinban ez áll: Dogma datur Christianis, quod in carnem transit panis, et vinum in sanguinem. Dogma, vagyis hittétel, hittartalom, hinnivaló adatik a keresztényeknek, amelyet hinnünk kell, amelyet igazán csak hitünkkel foghatunk fel, értelmünkkel legfeljebb megközelíthetünk. Ez a hinnivaló az, hogy a kenyér Krisztus testévé változik, a bor pedig Krisztus vérévé. Amikor a pap kimondja az átváltoztatás szavait: „ez az én testem, ez az én vérem”, attól a pillanattól a kenyér nem kenyér többé, a bor nem bor többé, hanem Krisztus teste és vére. Az érzékeink nem tudják nyomon követni ezt a változást. Sokan kételkednek ezért benne. Sok eucharisztikus csoda bizonyítja azonban, hogy itt valódi átváltozás történik. És lelki hatásai is ezt mutatják, ha hittel rááll erre az ember, és hasznosítja ezt a hittitkot az életében.

Régi rend itt újnak enged, 
Szárnya lankad észnek, szemnek, 
Élő hitből végy erőt.

Az eredeti latin szöveg itt megint kifejezőbb: Quod non capis, quod non vides, Animosa firmat fides, praeter rerum ordinem. Ezt az átváltozást érzékeinkkel nem fogjuk fel, nem látjuk, nem észleljük. Ez meg is haladja a látható dolgok rendjét. Ezt csak hit által tudjuk elfogadni. A hitben járás megtanulása a legfontosabb a keresztény életben. Hitbeli lépéseket kell újra meg újra megtennünk, amelyek nem 100 %-ig biztosak. Mindig bennük van egy ugrás, és annak a kockázata, hogy elkapnak-e. Kecskeméten szolgáltam 17 évet. Ott volt a hittanteremben egy kép, amelyen egy fán lévő kisgyermek éppen leugrani készül, de nem akárhová, édesapja karjaiba, amelyeket bátorítóan felé tár.

Színében bor és kenyérnek 
(Jel csak ez, de más a lényeg!) 
Drága nagy jók rejlenek. 

Jézus a kenyér és a bor színei alatt jelenik meg közöttünk. Ez egy régies kifejezés. A latinban itt a species szó szerepel, amely azt jelenti: színe valaminek, vagyis a látszata, a külső formája. A látszat szerint kenyér és bor, valójában a legnagyobb jó, amire szükségünk van, amely nélkül ellankadunk, kimerülünk, kimegy az erő belőlünk, kiszolgáltatottá válunk.

És most egy kis tanítás következik arról, hogy hogyan van jelen közöttünk Jézus a kenyér és a bor színeiben.

Egy is Krisztus, semmi kétely! 
Két szín Őt nem osztja meg.
Aki veszi, meg nem osztja, 
Meg nem töri, nem szakasztja, 
Mindenek épen veszik. 
Veszi egy és ezrek veszik, 
S minden egyenlőn kapja részit, 
Mégis: nem fogyatkozik.

Ugyanaz a Krisztus jelenik meg a kenyérben is, és a borban is. A teljes Krisztus van jelen egyetlen csepp borban, és egyetlen még szabad szemmel látható kis morzsában is. Akárhányan veszik magukhoz, akárhány részre töri a pap az ostyát, minden egyes részében az egész Krisztus van jelen. Ezért kell ügyelni arra, hogyan vesszük magunkhoz. Ezért tartja a ministráns az áldoztató tálcát, hogy ha letörne egy darabka, vagy lecseppenne egy csepp is, az ne a földre hulljon, hanem az áldoztató tálcára. Mindezeket a veszélyeket sokkal jobban kiküszöböli a nyelvre áldozás, amely évszázadokon át az áldoztatás hagyományos módja volt. És a térdelve áldozásnak is egészen más pszichológiai hatásai vannak. Nem akárkivel találkozom, rendkívüli dolgoknak vagyok a szentáldozásban részese, jó az, ha a rendkívüli testtartással, térdeléssel is kifejezem ezt. A váci Eucharisztikus Kongresszuson lehetőséget adtunk az állva áldozás mellett a térdelve áldozásra is. Többen voltak azok, akik ezt az utóbbit választották.

Ugyanezt a gondolatot részletezi az utána következő második versszak.

S ha megtört az áldozatban, 
Kétség, tudd meg, nincsen abban: 
Úgy van ott minden darabban, 
Mint a teljes szín alatt. 
Őt törés nem törheté meg, 
Csak a jelnek (köntösének!)  - vagyis a kenyérnek és a bornak -
Színe tört meg, ám a lényeg 
Változatlan egy marad.

A közbülső versszak egy nagyon fontos igazságot fogalmaz meg: egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lélekkel, lelkülettel vesszük magunkhoz. Egyáltalán nem mindegy, hogy halálos bűnben, vagy kegyelmi állapotban járulunk-e a szentáldozáshoz, mert a következmény egészen más.

Veszi jó és veszi vétkes, 
Ám gyümölcse vajmi kétes: 
Élet vagy elkárhozás. 
Rossznak átok, üdv a jóknak: 
Lásd, az együtt áldozóknak 
Végük milyen szörnyű más!

A pap normális esetben (a lélekbe látás karizmája nélkül) nem tudja eldönteni, hogy kit áldoztat meg. Egyik embernek üdvösségére, szeretetben való növekedésére, megerősödésére szolgál a szentáldozás, a másiknak kárhozatára. Jobb lett volna neki, ha nem áldozott volna (ismételten szentségtörő módon).

Nem bánhatunk akárhogyan az Oltáriszentséggel, az átváltoztatott szentostyával, mert az nem akármi. Angyali kenyér, amely a lelkünket táplálja elsősorban. Lelkünk természetében közös az angyalokéval. Az Eucharisztia földi vándorúton a legfontosabb lelki táplálékunk, amellyel Isten megvendégel minket mint fiait.

Imhol angyaloknak étke, 
Vándorutunk erőssége, 
Édes fiak vendégsége! 
Ebeknek oda ne vesd! 

Az Eucharisztia nem az állatoknak való eledel. Nem arra való, hogy a beteg kutyánknak, macskánknak vagy többi állatainknak adjuk. A kézbe áldozással bizony az ilyen torz, vagy babonás használatnak is megvan a veszélye. Sőt a meggyalázásnak is.

Az Ószövetségben megvoltak az előképei az Oltáriszentségnek. Három ilyen előképet hoz Aquinói Szent Tamás: a mannát, a húsvéti bárányt, és Izsák feláldozását, amelyek művészileg ábrázolva vannak itt a mi tabernákulumunkon is.

Ősi manna ezt mutatja, 
Ezt Izsáknak áldozatja, 
Bárány vére csordulatja 
Képpel írja régen ezt.

A manna táplálta a sivatagi vándorlás során az egyiptomiak fogságából menekülő népet. Izsák feláldozását kérte Isten Ábrahámtól, de az utolsó pillanatban, mikor látta, hogy Ábrahám erre is képes Istenért, megakadályozta feláldozását. Saját egyszülött fiát azonban feláldozta értünk bűnösökért a Mennyei Atya. Ábrahám kost áldozott fia helyett, az Ószövetségben bárányt. Jézus lett az Utolsó vacsorán és Nagypénteken ez az áldozati bárány.

Említettem, hogy a II. Vatikáni Zsinat forrásnak, és csúcsnak tekintette ez Eucharisztiát. Csúcsnak, amely felé tart a keresztény élet, amelyben beteljesedik. A Himnusz utolsó versszaka erre a csúcsra irányítja a figyelmünket. Az első sorok még a földön időznek. Jézus egyszerre pásztorunk és eledelünk. Ő legelteti, táplálja nyáját, és védelmezi a rá leselkedő veszélyektől.

Kegyes pásztor, igaz étek: 
Édes Jézus! kérünk téged, 
Te legeltesd; védd a néped, 
Te mutasd meg kegyességed, 
Fönn az élők közepett. 

A kegyesség helyett az eredeti lati szövegben ez szerepel: Tu nos bona fac videre In terra viventium. Vagyis Te gondoskodj arról is, hogy azokat a jókat, amik az „élők földjén”, azaz a Mennyországban ránk várnak, valóban elnyerhessük.

A himnusz utolsó szavaiban a hittudós mellett megszólal a misztikus is, aki nem szégyelli szerelmes szavakkal is megszólítani Jézusát. Megadja neki nyilvánosan a kellő tiszteletet. Előbb "fejedelmünk"-nek szólítja, de   bepillantást enged abba, hogy amikor belép lelke nászszobájába, ahol egyedül marad Istenével, ott milyen szerelmes szavakkal illeti (életem, szerelmem), és milyen bensőséges kapcsolatban van azokkal is, akiket a földön ugyanaz a pásztor legeltetett és táplált saját testével és vérével, és akik már eljutottak az élők földjére, már teljesen Istenben élnek, a szentekkel.

Mindenható fejedelmünk, 
Éltünk, éltetőnk, szerelmünk, 
Engedj asztalodra lelnünk, 
S testvérül engedd ölelnünk 
Odafönn a szenteket

Ne szégyelljük mi sem a becéző szerelmes szavakat, amikor lelkünk szerelmével vagyunk négyszemközt, a szentáldozás utáni meghitt pillanatokban, vagy a csendes szentségimádásban! Ő kimondhatatlanul örül minden becéző, szerelmes szónak.










2018. május 27.

Szentháromság vasárnapja


Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”
Mt 28,16-20



Isten a szeretet
Érdeklődéssel szoktam figyelni a hegymászókról szóló híradásokat. Magam nem vagyok egy hegymászó típus, de szívesen kirándulok hegyekben, s mivel egy-egy magasabb hegy megmászása is komoly teljesítmény, ezért el tudom képzelni, hogy milyen felkészülést és erőfeszítést kíván, ha valaki a világ legmagasabb pontjára akar feljutni. Ezek a hegymászó expedíciók nem is járnak mindig sikerrel, hiszen az időjárás rosszra fordulása vagy más váratlan esemény esetén könnyen meghiúsulhatnak, sőt néha tragédiával végződnek. A sikertelen kísérlet, a kudarcba fulladt próbálkozás egyes hegymászókat arra ösztönöz, hogy még jobban felkészüljenek és később újra próbálkozzanak, de talán olyanok is vannak, akiknek elmegy a kedve a hegymászástól és soha többé nem kívánnak feljutni a kiszemelt csúcsra.

Isten megismerése, hitünk titkainak megismerése hasonlít a hegymászó kísérletekhez. És talán a legnehezebben meghódítható csúcsnak a Szentháromság titka tűnik számunkra. Érzésem szerint nem is elsősorban az emberi kíváncsiság, hanem istenképiségünk késztet minket arra, hogy megismerjük Istent, aki a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, vagy legalábbis törekedjünk az ő mind jobb megismerésére. Igen, az emberi értelem számára elérhetetlen magasságnak tűnik, hogy az egyetlen Istenben hogyan lehet három személy. Megfejthetetlen titoknak tűnik számunkra a három isteni személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége és különbözősége, mert különböző személyekről van szó, akik mégis egységet, teljességet alkotnak. A hittudósok Szentháromsággal foglalkozó írásait olvasva könnyen észrevehetjük, hogy egy bizonyos pontnál ők sem jutnak tovább. Emberi megismerésünk ugyanis csak addig juthat, amennyit Isten feltár előttünk, közöl velünk. Ezen a ponton csak az alázat marad az ember számára, a titok előtti meghajlás, és a remény, hogy majd az örök életben mindent megtudhatunk Istenről.

A mai vasárnapon, a Szentháromság ünnepén én sem vállalkozom arra, hogy megfejtsem eme legnagyobb hittitkot és érthetően elmagyarázzam. Bizonyára nem okozok ezzel csalódást, hiszen aligha jött bárki is azzal a szándékkal a mai szentmisére, hogy most mindent megtudjon a Szentháromságról. Ehelyett szívesebben maradok a szentírásnál, amely sok lényegest elárul számunkra az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről, illetve a háromságban létező egy Isten emberekkel való kapcsolatáról. Hiszem, hogy ez a kapcsolat, Istennek velünk való kapcsolata az igazán érdekes és fontos számunkra. Mit tudunk meg a bibliát lapozgatva, az evangélium sorai között olvasva a Szentháromságról?

Máté, Márk és Lukács evangéliuma Jézus életének eseményeit történésszerűen mutatja be. Ezek az írások alapvetően Jézus Krisztusról szólnak. Jézus úgy áll előttünk e három evangéliumban, mint Fiú, a mennyei Atya Fia és az ő küldötte. Jézus azt tanítja az embereknek, amit az Atya bízott rá és egész élete során arra törekszik, hogy az Atya akaratát cselekedje és dicsőséget szerezzen az Atyának. Jézus tudatában van annak, hogy ő az Atya Fia és azt tartja küldetésének, hogy a mennyei Atya országába hívja az embereket. Mindezekből láthatjuk, hogy a Fiú és az Atya személye különbözik, de itt a hitbeli tévedések elkerülése miatt rögtön hozzá kell tennünk, hogy egységben vannak egymással. Erről Jézus maga így tanít: „A tettek, amelyeket Atyám nevében végbeviszek, tanúságot tesznek mellettem” (Jn 10,25), továbbá: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). A harmadik isteni személlyel szintén találkozhatunk az evangéliumokban, hiszen kiderül, hogy Jézus a Szentlélek által felkent Fiú, akit eltölt a Lélek és cselekedeteit általa viszi végbe. Ennek egyik legszebb példája, amikor megkeresztelésekor a Lélek galamb alakjában leszállt Jézusra (vö.: Mt 3,16; Mk 1,10; Lk 3,22), de idézhetnénk azt is, hogy nyilvános működését megelőzően az Úr a Lélek ösztönzésére vonult ki a pusztába. A megkeresztelkedés jelenete különösen is fontos esemény, hiszen ott együtt van a három isteni személy, azaz a Fiú, aki megkeresztelkedik, a Lélek, aki leszáll rá és az Atya is, akinek hangja hallatszik az égből: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17).

A negyedik evangélium szerzője, Szent János még tovább megy az isteni személyek bemutatásánál, amikor rávilágít arra, hogy a szeretet egyesíti az Atyát, a Fiút és a Lelket, kapcsolatuk lényege a szeretet (vö.: (Jn 17,23). János apostol írásai feltárják számunkra azt is, hogy ebbe az isteni szeretetközösségbe kapunk mindannyian meghívást (1Jn 4,16), és az a küldetésünk, hogy ezt a szeretetet adjuk tovább embertársainknak (1Jn 4,21).

Befejezésül Szent János minden bizonnyal legfontosabb kijelentését szeretném még idézni: „Isten a szeretet” (1Jn 4,8). A Szentháromság megismerése, Isten megismerése a szeretet megtapasztalását jelenti. Figyeljünk oda Isten szeretetének jeleire, amelyek mindannyiunk életében megmutatkoznak!

© Horváth István Sándor






2018. május 20.

Pünkösd - A Szentlélek eljövetele

Szenvedése előtt Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok. Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek. Minden, ami az Atyáé az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek.
 Jn 15,26-27;16,12-15






Egy távoli faluban, ahol mindenki az ottani törzsi vallást tartotta, néhány család egy igehirdető ottjártának köszönhetően keresztény lett. Az emberek megkeresztelkedtek, majd megfelelő oktatás után a bűnbocsánat szentségének, az Oltáriszentségnek is részesei lettek, és néhány év múlva meg is bérmálta őket a püspök. A falu nagy része idegenkedve tekintett az új vallásra és főleg annak közülük való új követőire. Eltávolodtak tőlük, kizárták őket a közösségükből. A férfiak már nem pipáztak együtt, sőt a feszültség akkorára nőtt, hogy az asszonyoknak megtiltották, hogy a falu közös kútjára járjanak. A keresztények kénytelenek voltak ebben a közegben élni, elfogadni az ellenségeskedést, és új kutat ástak maguknak. Így telt-múlt az idő, mígnem egy nap a falu kútja valami miatt kiszáradt, és az emberek víz nélkül maradtak. A keresztények új kútja viszont továbbra is bőven ontotta a vizet. Persze a Krisztus-követők hívták a falubeli társaikat, hogy jöjjenek, és bátran használják a kutat, hiszen tudták „a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22).

Pünkösdöt ünneplünk, a Szentlélek eljövetelének, az Egyház születésének napját. A mai társadalomban, ebben a mi nagy falunkban vannak, akik szüleik, családjuk, barátaik, papjaink révén eljutottak az élő hitre, megkeresztelkedtek, bérmálkoztak, sőt a többi szentségekben is részesültek. A lángnyelvek, ahogyan Az apostolok cselekedeteiben (ApCsel 2,3) hallottuk, a megtisztulás és a lelkesedés jelképei, ezek pedig a Lélektől kapott adományaink, amelyek azért vannak, hogy használjunk velük (1Kor 12,7). A Lélek gyümölcseiben nyilvánul meg a „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”.

János evangéliumában Jézus, amikor megígéri a Vigasztalót, előrebocsájtja, hogy az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, majd tanúságot tesz, és rögtön hozzáteszi: „tegyetek ti is tanúságot rólam” (Jn 15, 26–27). A leghangosabb tanúságtétel a csendes élet a Lélek szerint: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”.

Pék Sándor

forrás: Magyar Kurir







2018. május 13.

Urunk mennybemenetele

Abban az időben Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.
Mk 16,15-20





Mindannyiunk küldetése

A húsvét utáni negyvenedik napon, amely mindig csütörtökre esik, Urunk mennybemenetelét ünnepli az Egyház világszerte. Csak remélni tudom, hogy sok más országhoz hasonlóan idővel nálunk is munkaszünet lesz ezen a napon, és mi is csütörtökön, a saját napján tudjuk majd megtartani a mennybemenetelt. Mivel Magyarországon ez pillanatnyilag munkanap, ezért az ünnepet a következő vasárnapon, azaz a mai napon tartjuk, hogy a hívek részt vehessenek a húsvéti időszak e kiemelkedő ünnepén.

Jézus mennybemenetelének eseményét Szent Márk evangéliumából hallottuk. Ezek szerint a feltámadását követő utolsó megjelenésekor Jézus beszédet intéz az apostolokhoz a rájuk váró küldetésről, majd pedig a szemük láttára felemelkedett a mennybe. Ezt követően az apostolok elindulnak és örömmel hirdetik a Krisztusról szóló örömhírt.

A leírás első eleme Jézus beszéde, amely egy búcsúbeszéd, hiszen a földön most találkozik utoljára a tanítványokkal. Ez a búcsúbeszéd eltér az utolsó vacsorán mondottaktól, hiszen más Jézus szándéka. Az utolsó vacsora alkalmával a szeretetről, mint a legfőbb parancsról adott tanítást, majd önmagáról, mint a mennyei Atyához vezető útról beszélt nekik, valamint megígérte számukra Szentlélek eljövetelét és működését a közösségben. Felkészítette őket távozására és arra, hogy milyen megpróbáltatások fogják várni a tanítványokat küldetésük teljesítése során. Most, a mennybemenetel előtti beszédben nem csupán búcsút vesz azoktól, akikkel éveken keresztül megosztotta életét, hanem megbízza őket az evangélium hirdetésével, azaz küldetést ad nekik, hogy életének, halálának és feltámadásának tanúi és hirdetői legyenek. Az evangélium elfogadását és megélését, amely a keresztségben, mint a hit kifejezésében, illetve megvallásában nyilvánul meg, az üdvösség feltételeként jelöli meg Jézus.

A történet második elemként az evangélista a mennybemenetelt egyetlen, tényszerű mondatban rögzíti a következőképpen: „Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján” (Mk 16,19). Feltámadása után Jézus negyven napon át jelent meg az apostoloknak és a tanítványoknak, s ezek a jelenések véget érnek a mennybemenetellel. Nem láthatják már a földön többé a Mestert, ugyanakkor jelenlétét továbbra is megtapasztalhatják életükben. Az égbe emelkedés jelzi az apostolok számára, hogy a mennyei Atyától érkező és egykor a világra születő Jézus visszatér a mennybe. Jézus mennybemenetelét helytelen volna úgy értelmezni, hogy örökre távozik és elhagy bennünket, hiszen valójában megmutatja számunkra az utat, hogy hová érdemes törekednünk, eljutnunk.

A mennybemenetel elbeszélésének harmadik részéből megtudjuk, hogy az apostolok megértik küldetésüket és elindulnak teljesíteni az evangélium hirdetését, amely során érzik és megtapasztalják az Úr segítségét. Mit jelentett számukra e missziós parancs teljesítése? Napjainkban néhányan úgy próbálják bemutatni az egykori missziós munkát, mintha a krisztusi parancsot az apostolok úgy értelmezték volna, hogy mindenhol mindenkit meg kell téríteniük. Én úgy érzem, hogy az apostolok és a velük egy időben igehirdetést végző Pál apostol gondolkozásától és magatartásától ez távol állhatott. Talán inkább arra gondolhattak, hogy elmenjenek olyan helyekre, ahol korábban sosem jártak és hirdessék az evangéliumot olyan embereknek, akik arról korábban nem hallottak, és mindenütt elvezessenek valakit, legalább egyvalakit a hitre, aki aztán majd szintén tanítani fog másokat az evangélium szerinti életre.

Urunk mennybemenetelének mai ünnepe emlékeztessen bennünket Krisztustól kapott missziós küldetésünkre. Nem százával, ezrével, tömegével kell megtérítenünk az embereket, hanem lehetünk szerényebbek is. De életünk folyamán elmondtuk-e legalább egy embernek az evangélium igazságát? Elvezettünk-e legalább egy embert Krisztushoz?
© Horváth István Sándor






Az Édesanya teremtése

Bruno Ferrero írása

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt:
- Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?
- Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az elöző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyítson, és legalább hat pár keze legyen.

Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:
- Hat pár?
- Nem a kezek megteremtése a nehéz - mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell.
- Olyan sok?
A jó Isten bólintott. - Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok."
- Uram - szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap.
- Sajnos nem tehetem - szólt az Úr -, már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.

Az angyal kiváncsian körberepdesi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: - Túl gyöngéd.
- De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni - szólt az Úr.
- Tud gondolkodni?
- Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes - állította az Úr.

Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.
- Itt van valami ami fölösleges - szólt az angyal.
- Nem fölösleges ott semmi - szólt az Úr -, az egy könnycsepp.
- Hát az meg mire jó?
- Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.
- Te egy lángész vagy! - kiáltott fel az angyal.

Finom melankóliával válaszólt az Úr - Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!







2018. május 6.

Húsvét 6. vasárnapja

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.
Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!
Jn 15,9-17
Kiválasztottalak!


Azt mondja Jézus nem is akármikor, a búcsúbeszédében, amikor megválogatjuk már a szavainkat és csak a lényegeset mondjuk, hogy mindent tudtul adtam nektek, hogy mindenem ami volt, és minden amit tudok, ahogyan én azt át tudtam nektek adni, azt mind elmondtam, és átadtam, és az mármost nálatok van. Itt a kulcsszó számomra, hogy mindent elmondtam nektek. Aztán azt mondja: senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja barátaiért. Tehát nem csak mindent tudtul adtam nektek, hanem az elképzelhető legnagyobb szeretettel szerettelek benneteket. És aztán pedig így szól a végén a kijelentés: és akkor azt szeretném, hogy az örömötök teljes legyen. Itt megint csak ez a szó, hogy „teljes” legyen az öröm. És végül, hogyha mindez így van akkor mi következik ebből? Hogy gyümölcsöt hoztok, maradandó gyümölcsöt.

Tulajdonképpen a mai evangéliumban négyféleképpen jelenik az meg, hogy minden, hogy teljesen, hogy örökérvényűen, hogy maradandóan, hogy a legnagyobb szeretettel, ahogyan csak ez lehetséges. És egész biztosan állíthatjuk, ez a kereszténységünknek lényege. Az Isten kapcsolatnak valami lényegi vonása ez, hogy teljesen, és mindent, hogy ahogy csak tudjuk; és tulajdonképpen ez az, amire Isten hív bennünket, mégpedig azért, mert a mai evangélium tulajdonképpen ezt hozza többek között elénk. Hogyha teljesen és mindent és ahogyan csak bírjuk, abból lesz a maradandó. És hogyha nem teljesen, csak úgy félig meddig, úgy őrizgetve, csak úgy tessék-lássék, csak úgy fölszínesen; éppenséggel, hogy jusson is maradjon is; abból nem lesz maradandó. Jézusnak tehát ez az első üzenete a mai evangélium kapcsán, hogy: ha azt szeretnénk, hogy az életünk örökérvényű, és maradandó legyen, hogy azt mondhassuk, hogy na, itt van minek beteljesednie! Akkor annak az előzménye, hogy teljesen, és mindent, és a lehető leginkább, és a lehető legtöbbet, ami csak múlik, és telik rajtam.

Két élményemet had osszam meg veletek, ezzel kapcsolatban. Néhány nappal ezelőtt beszélgettem egy hölggyel, aki sóhajtott nagyokat, és visszatekintett az életére, és azt mondja: „Tudod mit bánok én nagyon? Hogy én férfiaknak nem egyszer, nem kétszer, nem egy férfinek, nem kettőnek mondtam, hogy szeretlek, és nagyon szeretlek. - és akkor azt mondja, hogy-  Én mondtam olyan szavakat, amiket hát, persze, abba én bele próbáltam mondani mindent, amit csak lehet. - és akkor megállt egy kicsit és azt mondja- Igen, csakhogy ezeknek a szavaknak a súlyát nem is értettem. Csakhogy a szavaknak a következményeit egyáltalán nem viseltem. Csakhogy ami ebben a szavakban benne van, annak a felelősségét én aztán nem hordoztam, na ez az amit sajnálok.” Milyen megrendítő az, ahogyan tulajdonképpen alkalomadtán szembesülünk azzal, hogy meg vagyunk híva egy emberi kapcsolatban, egy helyzetben, egy pillanatban, a küldetésünkben, arra, hogy na akkor most mindent, és teljesen, na és ahogyan csak tudjuk. És nem tesszük bele teljesen magunkat, és utána azt mondjuk: „Na, ezt sajnálom igazán, hogy ezt a teljesen magamat, ez hiányzott belőle.”

Néhány héttel ezelőtt –elnézést ezért a történetért, vagy példáért - egy negyven éves ember snooker világbajnok lett. Ez nagydolog, mert a snookerben a huszonéveseké a pálya, ők a legjobbak. Már eleve egy óriási nagy dolog, hogy egy negyven éves ember világbajnok lesz. De ez a férfi húsz év profi pályafutás után lett világbajnok. És akit legyőzött a döntőben ő is világbajnok, és akit előtte az elődöntőben, az is; egymásután vert meg világbajnokokat, és az egyik a világbajnokok közül azt mondja: „Na, ez az ember, Stuart Bingham, nagyobb snookerista mint én. Mégpedig azért, mert húsz éve anélkül, hogy világbajnok lett volna, mindent bele tett. Nemcsak hogy megérdemli, hanem leveszem a kalapom előtte, mert én fiatalon huszonegy-két évesen világbajnok lettem, az egész más. Az egész más. De ő a nélkül csinálta ezt húsz éven keresztül, hogy meglett volna a nagy siker az életében, ezért ő egy nagyobb játékos, mint én.” Pedig mind a ketten világbajnokok, de ebben a húsz évben valahogy benne van az, hogy na, ez az ember tulajdonképpen az életét erre odaszánta, és nem azért mert rögtön jött egy siker.

 Ez az első. A mai evangélium tehát ezt mondja: teljesen mindent, és ebből jön az örökérvényűség, amire azt mondjuk, hogy na, igen ezzel szívesen megállok Isten előtt, mert azt mondhatom, ennél jobban nem tudtam csinálni. És aztán milyen érdekes, ahogyan Jézus ebből a mindenből és teljesen, és mindent, ebből eljut a barátságig. Azt mondja, hogy ha megpróbálnám formázni azt, hogy az emberi viszonyokból, élményekből honnan tudnánk a leginkább példát hozni arra, hogy ki az, aki mindent, na az az ember barátja; és azok vagyunk mi, amikor másoknak barátai vagyunk. És milyen érdekes ez, hogy a mai evangélium egyszerre hozza azt, hogy azt parancsolom nektek, s utána azt, hogy ti a barátaim vagytok. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást, de közben én mindent tudtul adtam nektek, és ti az én társaim vagytok, és partnereim. Ez a kettő tulajdonképpen látszólag feszültségben van egymással, valójában a teljességet nagyon jól mutatja. Miért is?

Megint csak egy példát hadd hozzak. Néhány nappal ezelőtt vezettem az autót késő este, és hallgatok egy műsort, és ebben a műsorban a francia idegenlégió egyik tagjának a felesége nyilatkozik. Ez az asszony a következőket mondja: „Hát az én férjem életében a légionárius társai az elsők, én csak a második vagyok. Ezek a férfiak még karácsonykor is először egymással fognak kezet, csak utána a feleségeikkel. Nekem ezt el kellett fogadnom, hogyha a francia idegenlégiót megjárt valakihez megyek feleségül, akkor őneki a barátság a legfontosabb.” És ezt most nem abból a szempontból akartam nektek mondani, hogy most a házastársi kapcsolat vagy a barátság. Nem ebből a szempontból, hanem azért, mert ott a francia idegenlégióban, ahogy ment tovább a műsor és egymásután szólaltattak meg veterán katonákat, a következőt mondták: Tulajdonképpen egy idő után nagyon mély sorsközösség, bajtársiasság, testvériesség, barátságok szövődnek. A világ másik pontjára hajlandóak vagyunk elmenni a másikért. Hogyha valaki azt mondja, „Gyere és segíts!” Akkor képesek vagyunk mindent otthagyni, és hogy ebből a szempontból a mély barátság szempontjából nem számít, hogy ki közlegény, ki őrmester, és ki volt százados, vagy ezredes, nem számít. Hogy éppenséggel voltak, akik a hierarchián magasabban voltak a másik sokkal alacsonyabban; és ez nem akadálya a barátságnak, annak, hogy kölcsönösen azt mondják te is légionárius vagy és én is, és ezért kölcsönösen egymásért bármit megteszünk. Tulajdonképpen az ütött szíven, hogy ez csak egy nyomorult katonaság, hát mi ez hozzánk képest? Hát ez csak a légió! Hát embereknek… Tulajdonképpen hogyha a világot valakinek érdemes volna megtanítani arra mit jelent barátnak lenni, valami közös ügyben szolgálatot teljesítve, éppenséggel tiszteletben tartva, nagyon azt hogy ő a főnököm és én vagyok a beosztott, de közben hogy ez mennyire nem akadálya a barátságnak, hát akkor mi keresztények vagyunk azok. Az egész elképesztő lenne, hogyha nekünk az idegenlégiósoktól kellene megtanulnunk a barátságot, meg a bajtársiasságot, mert fordítva az rendben van, na de így?

A második gondolat így szól: éppenséggel az életből is van számtalan tapasztalatunk arról, hogy azért mert meghajtom a fejem és azt mondom te vagy a főnök; ez nem akadálya a barátságnak, sem onnan ide, sem innen oda.

És aztán a harmadik: fordítva is nem egy élményünk lehet, vagyis hogy ahogyan kimunkálódik köztünk a barátság, és nyilván házastársak között is nagyon mély barátság alakulhat ki, hogy ebből a barátságból hogyan tudunk eljutni oda, hogyha a barátom azt mondja, hogy kérlek tedd meg, akkor az számomra tulajdonképpen úgy szól, minthogyha azt mondta volna tedd meg és kész. Minthogyha a főnököm utasított volna. Hogy a barátságnak a belső világából is fakad az. Hogy a barátom szava számomra valami olyasmi, minthogyha valami nagyon hierarchikus rendben a legnagyobb főnök azt mondaná a legkisebbnek, hogy csináld ezt. Hát egyszerűen nincs is kérdés, hogy csinálom-e vagy nem. Milyen érdekes, hogy a barátságban, ebben az igazi társ-, és partneri viszonyban mennyire elmélyül bennünk az, hogy a másiknak a szavát egyszerűen csak kövessük és semmi másért, hanem azért mert a barátom. És hogy közben pedig az igaz barátságnak nemde jellemzője az, hogy néha egyáltalán nem finomkodunk egymással, hanem odaállok a barátom elé és azt mondom neki tényleg, mint a főnök, a beosztottnak, na idefigyelj ebből most már elég! És hogyha igaz barátság, akkor megköszönöm neki. De jó, hogy van valaki, aki éppen a barátság alapján tud velem akár így is beszélni. Hát kitől kapjam, ha nem a barátomtól, akitől ezt el tudom fogadni. A kutatások két dolgot mondanak, az egyik: a mi világunkban a többség számára a legkedvesebb időtöltés, ha együtt lehetünk a barátainkkal. Ez van az első helyen.

És közben hadd tegyek ide egy másik kutatási eredményt. Amikor éppen megyünk el ebből a világból akkor a néhány legfontosabb mondat között, amit sajnálunk a halálunk előtt ez a mondat is szokott szerepelni: De sajnálom, hogy nem töltöttem több időt a barátaimmal. De nagy dolog, a barátságon keresztül megélni, és megtapasztalni valamit abból mit jelent az Istenhez fűződő viszonyunknak a mélysége, annak a bajtársiassága a társ, és a mellérendelt volta; és mit jelent közben az, ahogyan összecsapom a bokám és azt mondom, ha te mondod, akkor az úgy lesz. Többet ér nekem mintha bármilyen nagyfőnök mondaná.

Akkor a záró gondolat: amikor az emberi lélekben elhangoznak belső indíttatások és szavak. A Szentlélek, vagy az emberi szívben az emberi lélekben legmélyebbről hangzó hang, leginkább baráti. Mert egyszerre két tartalmat szokott hordozni a legmélyebb hangja az emberi léleknek. Az egyik az, hogy nagyon kategorikus tud lenni, azt mondja: Ezt csináld! Azonnal hagyd abba! Ez az életre visz, ez meg a pusztulásba. Nagyon, nagyon világos, egyértelmű, éles tud lenni a legbelsőbb hang. És közben pedig soha nincs benne semmi bántó. Semmi elitélő, semmi minősítő, lenéző, lekezelő, becsmérlő, megvető, semmi nincs a legmélyebb hangban ebből. Nagyon világosság, élesség, egyértelműség, fölszólítás, sőt, szinte parancsolás. És közben pedig a legmélyebbről való elfogadás. Az emberi szívben a legmélyebb hangnak is a természete, leginkább a baráti hangnak a természete. Úgy tűnik, hogy a Szentlélek Isten már most kétezer év óta, baráti hangon szól az emberi lélek mélyéről, és hogyha mi igazán akarjuk ismerni a Szentléleknek ezt a legmélyebb hangját, talán már csak ezért is érdemes mélyen gyökeret eresztenünk a barátságokban.
Pál Ferenc





2018. április 29.

Húsvét 5. vasárnapja

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.

Jn 15,1-8




A szőlőtőről és a vesszőkről szóló példabeszédben Jézus azt a kapcsolatot írja le, ami közte és tanítványai között áll fenn. Nem csupán fizikai kapcsolatról vagy közelségről van szó, hanem arról, hogy Jézus biztosítja az élethez szükséges erőt a benne hívők számára. Tehát benne hiszünk, belőle élünk, ő a reményünk forrása, ő tanít bennünket a szeretet gyakorlására, s általa kapcsolódunk a mennyei Atyához. Teljesen értelmetlen volna részünkről, ha megszakítanánk ezt az éltető kapcsolatot, mert akkor az örök életünk is veszélybe kerülne. Jézus hasonlata ugyanakkor rávilágít a tanítványok egymással való kapcsolatának alapjára: Krisztus által kapcsolódunk egymáshoz.
© Horváth István Sándor





2018. április 22.

Húsvét 4. vasárnapja

Abban az időben Jézus így szólt: Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal.
Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor.
Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”

Jn 10,11-18





„A jó pásztor életét adja a juhokért” (Jn 10,11) – mondja Jézus a mai példabeszédben. A következő sorokból pedig az is egyértelműen kiderül, hogy az Úr önmagáról és küldetéséről tanít: „Én vagyok a jó pásztor. … Életemet adom a juhokért” (Jn 10,14-15). Amikor Jézus ezeket mondja, hallgatói nem sejtik, hogy mindez hamarosan valósággá fog válni. Jézus mindvégig tudja, hogy azért jött a világba, hogy odaadja életét az emberekért, s küldetése kereszthalálával valósul meg. A kereszten valósággá válik, ami korábban elmélet, jövendölés, tanítás volt.
Gyerekkorunktól kezdve egyre többet tanulunk meg főként elméletben a kereszténységről. Megismertük Jézus életét és tanítását a hittanórákon. A prédikációkban sokat hallunk hitünk igazságairól és Krisztus követéséről, valamint vallásos tartalmú könyvek segítségével mélyítjük el ismereteinket hitünk titkairól. De mindannyiunk életében elérkezik a pillanat, amikor rájövünk, hogy nem csak a templomban tartózkodás ideje alatt kell hinnünk és imádkoznunk, hanem életünk minden percében az evangélium szerint kell élnünk. Az elméleti tanítás valósággá válik bennünk, amely minden élethelyzetben meghatározza cselekedeteinket. Vegyük fel keresztünket! – mondja Jézus. Ezt nem elméletben, hanem csak a gyakorlatban lehet megtenni. Kész vagyok-e odaadni életemet annak, aki feláldozta értem életét?

© Horváth István Sándor






2018. április 15.

Húsvét 3. vasárnapja



Abban az időben: Az (Emmauszból visszatért) tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle.
Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét.”

Lk 24,35-48





Tanú vagyokEgy-egy súlyos közlekedési balesetet vagy bűncselekményt követően gyakran előfordul, hogy a rendőrség szemtanúkat keres. Mivel nem áll elegendő információ rendelkezésre, ezért a nyomozó hatóságok a televízióban és az újságokban közzéteszik, hogy olyan személyek jelentkezését várják, akik látták az esetet, annak szemtanúi voltak. Ha szerencséjük van, jelentkeznek azok, akik esetleg arra jártak és észrevettek valamit, más esetekben hiába a hírverés, nem jelentkeznek olyanok, akik tanúskodni tudnának.
Természetesen nem Jézus életét és feltámadását akarom balesethez vagy bűnesethez hasonlítani, hanem a tanúk miatt említem a példát. A mai evangéliumban a feltámadt Jézus Krisztusnak egy megjelenéséről olvasunk. Lukács evangélista nem nevezi meg pontosan, hogy kik voltak jelen ebben az esetben, de könnyen kitalálhatjuk, hogy a tizenegy apostolról van szó, illetve rajtuk kívül még további személyekről, akik Jézus tanítványai voltak. Ez utóbbiak jelenlétét egyértelműen igazolja a leírás bevezető mondata, miszerint az Emmauszból visszatért két tanítvány beszámol arról, hogy hazafelé csatlakozott hozzájuk valaki, akit ugyan útközben nem ismertek fel, csak lelkesen hallgatták szavait, de amikor betért hozzájuk és megtörte számukra a kenyeret, akkor megvilágosodott előttük, hogy az Úr Jézus az. Az Úr megjelenését tehát az ő beszámolójuk, pontosabban tanúskodásuk előzi meg.
Ezt követően jelenik meg a halálból feltámadt Krisztus. Élőként mutatkozik előttük, beszél hozzájuk, megmutatja a keresztre feszítéskor szerzett sebeit, eszik a szemük láttára. Mindezek segítségével meggyőződhetnek arról, hogy nem szellemet vagy kísértetet látnak, hanem valóban Jézus Krisztus áll előttük feltámadt, megdicsőült testében. Jézus ezzel fejezi be szavait: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek” (Lk 24,46-48).
Elmélkedésünkben az utolsó mondatra térjünk ki. Jézus kijelenti, hogy a jelenlévő apostolok és tanítványok az események tanúi, az ő életének tanúi, az ő szenvedésének és halálának tanúi, az ő feltámadásának tanúi. Jézus részéről nem kérés vagy felszólítás hangzik el, hogy legyenek tanúk, hanem kijelentést tesz. Ő nem tanúkat keres, hanem kijelenti, hogy az ott lévők a tanúk, s ezzel kijelöli jövőbeli feladatukat. Itt semmi helye nincs az ellenkezésnek, nem is tiltakozik senki, hanem azonnal megértik, hogy valóban ők a tanúk.
A feltámadt Krisztus tanúja és a feltámadás tanúja az lehet, aki teljes meggyőződéssel kész megvallani, hogy a keresztre feszített Jézus újra él, mert feltámadt a halálból. Tanú az lehet, akit még a halálos fenyegetés sem tántorít el attól, hogy kitartson az igazság és az igazság hirdetése mellett. Tanú az lehet, aki legyőzi félelmeit és bátran indul, hogy tanúságot tegyen. Tanú az lehet, akit a Szentlélek megerősít a tanúságtételben.
Zárhatnánk mai elmélkedésünket azzal, hogy az Úr minket is arra kér, hogy legyünk a feltámadás tanúi. Esetleg mondhatnánk, hogy felszólít arra, hogy legyünk a tanúi. Ezzel azonban kissé eltávolodnánk az evangélium igazságától. Jézus engem sem kér vagy felszólít, hanem kijelenti, hogy én is tanú vagyok.

© Horváth István Sándor








2018. április 8.

Isteni irgalmasság vasárnapja


Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem?” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”
Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Jn 20,19-31



Az Irgalmasság ünnepe .

Az Irgalmasság ünnepének Húsvét utáni első vasárnapra történő helyezése mély teológiai értelemmel bír, amely a megváltás húsvéti titka és az Isteni Irgalmasság titka között fennálló szoros összefüggésre utal. Ezt az összefüggést hangsúlyozza az ünnepet előkészítő Isteni Irgalmassághoz végzett kilenced, amit Nagypénteken kell elkezdeni.

Az ünnep nemcsak egy nap, melyen Istent különösképpen tiszteljük irgalmasságának titkában, hanem állandó kegyelem forrása minden ember számára: ,,Azt kívánom -- mondta Jézus -- hogy az Irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére.'' (Napló 699) ,,Keserves szenvedéseim ellenére elvesznek [egyes] lelkek. Utolsó mentőövet adok nekik, ez Irgalmasságom ünnepe. Ha nem dicsőítik irgalmamat, örökre elvesznek.'' (Napló 965)

Ennek az ünnepnek nagyságát a hozzáfűzött ígéretek nagyságával lehet lemérni, melyeket Jézus ígért: ,,Aki ezen a napon az Élet Forrásához járul, bűnei és az értük járó büntetés teljes elengedését nyeri el.'' (Napló 300) ,,Ezen a napon megnyílik irgalmam mélysége: a kegyelmek tengerét árasztom minden lélekre, aki irgalmam forrásához közelít. Egy lélek se féljen közeledni hozzám, még ha bűnei skarlátpirosak lennének is.'' (Napló 699)

Eme nagy kegyelmek elnyeréséhez teljesíteni kell az Isten irgalma iránti tisztelet feltételeit, melyek: a bizalom Isten jóságában, a felebaráti szeretet gyakor-lása, a megszentelő kegyelem állapotában (szentgyónás után) méltó Szentáldozás. Jézus mondta: ,,Egyetlen lélek sem nyerhet megigazulást, amíg nem fordul bizalommal irgalmasságomhoz. Ezért kell a Húsvét utáni első vasárnapot Irgalmasságomnak szentelni. A papok ezen a napon hirdessék a lelkeknek nagy és végtelen irgalmamat.'' (Napló 570)

Isten Irgalmasságának tiszteletében ez áll első helyen. Jézus első alkalommal 1931-ben, Plockban beszélt Fausztina nővérnek arról a kívánságáról, hogy ünnepet szenteljenek az Isten Irgalmasságának: ,,Azt kívánom, hogy legyen az Irgalmasságának ünnepe. Azt kívánom, hogy a képet, melyet ecsettel fogsz megfesteni, húsvét után az első vasárnapon ünnepélyesen áldják meg! Ez a vasárnap legyen az Irgalmasság ünnepe!'' (Napló 49)








2018. április 1.

Húsvétvasárnap

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették?”
Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9





A zalaegerszegi Mária Magdolna templomban a sekrestye bejárata felett található egy freskó, amely azt a jelenetet ábrázolja, amikor Mária Magdolna húsvét hajnalban találkozik a feltámadt Jézussal, akit először a sírkert kertészének gondol. Jól emlékszem gyermekkoromból a képre, amely kissé nehezen volt kivehető. A festményen Jézus feje körül glória, kezében a feltámadási zászló. Amikor 2005-ben restaurálták és megtisztították a képet, a szakemberek észrevették, hogy alatta egy másik, hasonló kép rejtőzik, Az eredeti, 200 éves képen Jézus mint kertész volt ábrázolva, a fején kertészkalappal, a kezében pedig egy ásóval. Az történt ugyanis, hogy egy korábbi restauráláskor a festő egy kicsit megváltoztatta az eredeti képet, s kalap helyett dícsfényt, ásó helyett pedig győzelmi zászlót festett. A mostani felújításkor az első képet állították helyre, tehát most már újból a kertész látható. Úgy gondolom, hogy ez nem csak azért szerencsés, mert ez volt az eredeti, hanem mert egy fontos igazságra irányítja figyelmünket.

A két jelenet között a valóságban mindössze néhány másodperc telt el.Mária Magdolna az egyik pillanatban a kertészt látja és beszélgetni kezd vele, hogy kiderítse, hol van Jézus teste. A következő pillanatban viszont, amikor az Úr nevén szólítja, hirtelen megnyílik a szeme és felismeri az előtte álló személyben Jézust. A halott Krisztust kereste, de az élőt, a feltámadottat találta meg. Ez a gyors váltás, ez a felismerés, illetve ez az új látásmód kétségtelenül annak köszönhető, hogy megszületett benne a hit. Csak a hit szemével ismerhető fel ugyanis a feltámadt Úr. És most jön a tanulság: a korábbi restaurátor bizonyára teljes jószándékkal segíteni akarta a szemlélőt abban, hogy eljusson a hitre, amikor kertész helyett inkább a Feltámadottat ábrázolta. De a hitbéli felismerést ő valójában nem teheti meg sem Mária Magdolna helyett, se helyettünk. A hit általi felismerés lépését mindenkinek magának kell megtennie, s ezt senki nem tudja siettetni.

Ma, amikor Krisztus feltámadását ünnepeljük, akkor ezt hittel tesszük. Ha nem akarunk örökké egy kertésszel beszélgetni, hanem szeretnénk találkozni a mi Urunkkal, akkor el kell sajátítanunk a hit látásmódját. Ez a hit nem adatik meg mindenkinek.Sokan vannak napjainkban is, akik Jézusban csak eg kertészt látnak. Mások úgy vélik, hogy nagy próféta volt, de kereszthalálával kudarcot vallott. Még a magukat kereszténynek vallók között is vannak olyanok, akik nem hisznek a feltámadásban.

Nagy kockázat van abban, vagy úgy is mondhatnánk, hogy Isten nagy kockázatot vállalt azzal, hogy személyes és szabad döntésünkre bízta a feltámadás elfogadását. Isten nem kényszeríti ránk, hogy feltétlenül hinnünk kell. Ugyanakkor segít minket az által, hogy találkozik velünk, elénk áll, néha rejtett alakban és lehetőséget ad a felismerésre.

A mai napon lélekben mi is elindulunk Jézus sírjához. Talán azt gondoljuk, hogy tudjuk, mi vár majd ott ránk: megnézzük Jézus halott testét, majd bánatos szívvel, a halál könyörtelen tényével újra szembesülve és tehetetlenségünkbe beletörődve hazatérünk. De nem ez vár ránk! A sírban nem találjuk Jézus testét. Jézus feltámadt! Legyőzte a halált, legyőzte emberi félelmeinket és tehetetlenségünket. Győzedelmeskedett a rossz és a bűn felett. Krisztus feltámadt és ma elénk áll. Rajtunk múlik, hogy kit látunk benne. Boldogok mindazok, akik az első pillanatban kertésznek vélt személyben felismerik Megváltójukat és feltámadt Üdvözítőjüket!
(Horváth István Sándor)















2018. március 25.

Virágvasárnap


Abban az időben, amikor Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek, Betfagé és Betánia táján, az Olajfák hegyénél Jézus előreküldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem ült. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki szólna, hogy mit tesztek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El is mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a szamárcsikót. Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt válaszolták, amit az Úr mondott nekik, és erre elengedték őket. A szamárcsikót Jézushoz vezették. Ráterítették a köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások meg a lombos faágakat, amelyeket a réten vágtak. Akik előtte jártak, és akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!”







Kereszt nélkül nem jutunk előbbre
Emlékeim szerint gyermekkoromban az engedelmesség volt számomra nehéz kereszt. Nem voltam alapvetően engedetlen gyerek, de mindig volt saját véleményem, elképzelésem, akaratom. A másoknak való engedelmesség nem volt könnyű, kereszthordozást jelentett számomra. Néhány évvel később, kamasz fiúként a megismert világ és az általam elképzelt jobb világ ellentmondása jelentette a keresztet. Lázadó korszak volt ez nálam is, mint minden kamasznál, a tékozló fiú korszaka, amely kudarccal végződött és annak felismerésével, hogy Isten képes minden mélységből felemelni. A papi hivatás elfogadása és a papi élet kezdete ismét egy új kereszt felvételét jelentette, amit le nem tehetek életem végéig. Nem valamiféle negatív hangulat miatt tekintek így életem szakaszaira, hanem tanúskodni szeretnék arról, hogy soha nem éreztem magam egyedül e kereszthordozásban.

A nagyböjt idején bőségesen volt és van időnk arra, hogy Krisztus kereszthordozásáról elmélkedjünk. A keresztút-járás péntekenként, a virágvasárnapi és nagypénteki passió, a szenvedéstörténet többszöri elolvasása az evangéliumban mind-mind abban segítenek minket, hogy Krisztus sorsában felfedezzünk saját sorsunkat. Ne gondoljunk most előre! Ne gondoljunk most még a feltámadásra! Ne gondoljunk arra, hogy Isten képes mindennek új irány adni! Most csak a szenvedésre gondoljunk! Az elfogadásra, a kereszt elfogadására, s mindannak elfogadására, amit Isten ad nekünk, amivel Isten tesz minket próbára. A tékozló fiú élve hazatalálhatott és nem kellett elszenvednie a halált, mint büntetést, hogy visszataláljon atyjához, de meghal abban az értelemben, hogy méltatlanságát elismerve kéri a szeretetet, az irgalmat, a megbocsátást atyjától. Amikor ezekben a napokban elvégezzük szentgyónásunkat, akkor ezt ne rutinból tegyük és az egyházi előírás kötelező teljesítésének gondolata vezessen minket, hanem akarjunk meghalni, megsemmisülni, hogy Isten, a mi irgalmas Atyánk építhessen bennünk új embert.

A keresztút, Jézus szenvedésének útja hitre nevel, hitre ébreszt bennünket. Mégpedig egészen más módon, mint a csodák és másképpen, mint a tanítás. Az evangéliumokban többször szerepel a megjegyzés, miszerint „sokan hittek Jézusban, mert látták a csodákat, amelyeket véghezvitt” és azzal is többször találkozunk, hogy Jézus szavában, tanításában az emberek felismerték az isteni igazságot, amely hitet ébresztett bennük. A keresztút másként nevel minket hitre. Itt Jézus nem tesz semmi emberfelettit, semmi természetfelettit, itt egészen emberi arcát mutatja felénk. Most nem történik semmi rendkívüli. Most csak az történik, ami egy megkínzott, meggyötört, keresztre szegezett emberrel történhet: meghal. És mégis ez a halál nem csupán a római századosban ébreszt hitet, hanem bennünk is. Igen, megszülethet bennünk a hit, ha a megfeszített Isten keresztje mellé nem csak odaképzeljük, hanem odaállítjuk a magunk keresztjét, megfeszített emberségünk keresztjét. A keresztútját járó ember tehát valóban a hit útját járja. Ezért mondom, hogy életem és mindannyiunk élete keresztút, amelynek állomásai a hit újabb és újabb szintjét jelentik. Kereszt nélkül nem jutunk előbbre a hit útján. Kereszt nélkül nem jutunk előbbre, nem jutunk sehová.

© Horváth István Sándor





Lelkitükör (nem csak) fiataloknak a szeretet parancs alapján
Mikor gyóntam utoljára? Milyen gyakran szoktam áldozni?

I. Mennyei atyámat mindennél jobban szeretem.
A hit: Ismerem-e hitünk tanítását? Járok hittanra? Utána nézek-e a felmerülő nehézségeknek? Figyelek-e Isten üzenetére? Szeretettel beszélek-e Istenről, vallásról?
Az imádság: Rendszeresen (napponta), szívesen és jól imádkozom-e? Részt veszek-e a közös imádságokban? Szoktam-e saját szavaimmal is imádkozni?
A szentmise: Szívesen és pontosan járok-e a vasárnapi szentmisére? Tevékeny-e részvételem? Szoktam-e áldozni? Tudatosan követem-e Jézust?
A bűnbánat: komolyan törekszem-e a hibáim kijavítására? Tudom-e fegyelmezni magamat? Egészséges-e az életmódom? Megbánom-e naponta a bűneimet? Hogyan tartom meg a bűnbánati napokat? Rendszeresen (1-2 havonként) gyónok-e? Van-e lelkivezetőm, akitől tanácsot kérhetek?

II. Szeretem embertársaimat, ahogy Jézus szeretett minket.

A család: Megbecsülöm-e szüleimet? Segítek-e nekik? Megbízhatnak-e bennem? Jó kapcsolatban vagyok-e velük?
Testvérek és társak: Jóindulatú, udvarias vagyok-e mindenkihez? Tudok-e megbocsátani? Okoztam-e kárt valakinek? Jóvá tettem-e? Vigyázok-e mások életére, becsületére, testi-lelki épségére, egészségére? Szereztem-e másoknak örömet? Megértő vagyok-e, törődöm-e mások bajával?
Jövendőbelim: Van-e bennem felelősségtudat? Nem éltem-e vissza mások bizalmával? Fegyelmezni tudom-e nemi ösztönöm? (Szemérmetlen érintés, csók, önkielégítés, stb.) Kerülöm-e a bűnre vezető alkalmakat? (TV, filmek, újságok, öltözködés, társaság, beszélgetések, stb).
A közösség: Becsülettel teljesítem-e a kötelességemet? Részt veszek-e a közösség életében? Fejlesztem-e a képességeimet? Vállalok-e közösségi munkát? Igazságos vagyok-e? Helyesen kezelem-e az anyagi javakat? Nem éltem-e vissza helyzetemmel? Megbízható vagyok-e? Igazmondó vagyok-e? Beilleszkedek-e a közösségbe? Elviselem-e az embereket, s én elviselhető vagyok-e?
Az Egyház: Milyen apostoli szolgálatokat vállalok? Elősegítem-e a keresztények közötti egyetértést? Segítek-e másokat a kegyelmi életben? Tanúságtevő keresztény vagyok-e?









A magvető - másképpen, rövid videó itt.







MIBEN MÁS A TEMPLOMOD?

A magyar felirat bekapcsolásához kattints a CC gombra a videóképernyő jobb alsó sarkában!










A tanítványozás - elgondolkodtató videó

katt a képre



by FHabakuk Inc.®